[4-1]
Van Isten?
Egy fiatalember Arábiába utazik. Odaérve terepjárót bérel, némi vízkészletet visz magával, és beautózik a sivatagba. Miután megtett 100-150 kilométert, a motor hirtelen akadozni kezd, köhög, köpköd, majd megáll, és többé nem lehet mozgásra késztetni. A fiatalember technikailag képzett, de ez mégis túlságosan nagy feladat számára, ezért belevág a meglehetősen reménytelen kísérletbe, hogy oázisra, életre, emberekre találjon, és így megmeneküljön. Víztartalékát magához veszi, és elindul. Körülötte semmi, csak homok, homok és még több homok, néhány kaktusz és a kegyetlenül tűző nap.
A tartalék óráról órára fogy, elérkezik az első éjszaka, irtózatos hideg lesz. A következő reggelen elfogy a vize, magasra emelkedik a nap. A fiatalember fáradhatatlanul tovább gyalogol, már szédül, nyelve az ínyéhez tapad, csak keres, keres, és nem talál. A nap megkínozza, egyszer csak felbukik, de kétségbeesett kereséssel tovább kúszik. Ajkai egymáshoz ragadnak, amikor öntudatlanul összeesik, néhány keselyű közeledik; mozdulatlanul fekszik, az órák telnek.
A távolban hirtelen egy karaván tűnik fel, először csak ködösen, aztán egyre jobban kibontakozik. A karaván olyan emberekből áll, akik olajat keresnek a sivatagban, tudósok és segítőik csoportja, valamennyien képzett emberek. Közvetlenül az öntudatlanul fekvő férfi felé tartanak. Felfedezik, odarohannak, az arcát veregetik – és íme, a félholt ember felnyitja szemét, megpróbálja szétnyitni ajkait, és azt nyögi: Vizet!
Ekkor furcsa dolog történik. Az egyik tudós odamegy a fiatalemberhez, és megkérdezi: „Elnézést kérek, de hogyan érti ön ezt?” – A férfi felsóhajt: „Vizet!” - Bocsásson meg, lehet, hogy súlyos csalódást okozok önnek, de vizet? Víz nem létezik.” – „Úgy!”, mondja a félholt fiatalember. „Igen”, mondja ismét a másik. „Tudnia kell ugyanis, hogy én tudós vagyok.” A többiek körülveszik, halkan sugdolóznak, valamelyikük azt mondja: „Még egy ilyen középkori alakot! Azt hiszi, hogy létezik olyasmi, mint a víz!” Halkan szórakoznak azon, hogy valaki a 20. században még tényleg azt hiszi, létezik víz.
Megmagyarázzák a fiatalembernek, hogy ők tudósok, felvilágosult emberek, és biztosítják arról, hogy víz csakugyan nem létezik, legjobb, ha végre megszabadul a víz gondolatától, felnőtté válik, és nem él többé effajta függőségben; egy modern ember kezébe tudja venni az életét a nélkül a buta, tudománytalan eszme nélkül is, amit a víz jelent. Ki beszélhette be neki ezt az egész ügyet a vízzel? Biztosan az egyház emberei, akik csak félelmet akarnak kelteni.
A fiatalember kicsit szkeptikusan, kicsit kételkedve pislog. S mivel ezek a tudósok emberbarátok, kissé elnézően mosolyognak, egyikük egy botocskát vesz a kezébe, és kezdi türelmesen felvilágosítani emberünket. Egy csomó formulát ír a homokba, melyeket a szomjúságtól félholt fiatalember amúgy sem ért, s valamit mormol hozzá szabadságról, önmagunk megtapasztalásáról, felvilágosodásról, tudományról, űrhajósokról, pszichológiáról, babonáról és középkorról, rendületlenül jeleket firkál a homokba, aztán egy vonalat húz az egész alá, s e vonal alatt az áll: „H2O = semmi”.
„Ahá”, mondja a fiatalember.
„Nézze, fiatalember, ön most már felvilágosult.” Ő azonban semmit sem értett meg, a szomjúságtól közben ismét elájult, de most bólint. Úgy tűnik azonban, hogy még mindig nincs egészen meggyőzve. A tudósok is észreveszik ezt, s közöttük a legbarátságosabb végső kísérletet tesz: „Mutatnék önnek valamit. Lát ön itt valahol vizet?”, és megfordítja a fiatalembert a tengelye körül. – „Nem”, suttogja amaz. „Rendben van, és lát ön valamit, akár a legcsekélyebb dolgot is, ami itt vízre utalhatna?”, s ezzel ismét megforgatja maga körül. – „Nem”, leheli az. Mire a tudós: „Tudja, nem is értem, mit akar ön: A tudomány ellene szól, a szemlátomás ellene szól, és a Spiegel 1992-es körkérdése szerint a többség sem igazán hiszi már. Mit akar még ön?” – A fiatalember már nem is tudja, mit akar még egyáltalán.
A tudósok kezüket dörzsölik, örülnek, mert megint felvilágosítottak valakit, elégedettek, hogy szolgálatot tehettek az emberiségnek. A karaván ismét mozgásba lendül, a fiatalember ott marad fekve, és újonnan szerzett ismeretein töpreng. A karaván egyre távolodik, végül már csak apró pont a horizonton.
A fiatalember azonban továbbra is ott fekszik a sivatag homokjában, és azt kiáltja: „Vizet…”
Valóban furcsa: A szemlátomás ellene szól, a tudomány mind a mai napig nem tudta bizonyítani, s a többség nemigen hisz már benne – az Istenre irányuló kérdés mégsem tűnik el. Valahogy nem tudunk megszabadulni az istenkérdéstől. Minden felvilágosodásnak, minden racionalizmusnak, kelet és nyugat minden materializmusának sem sikerült elhallgattatnia ezt a kérdést.
(Klaus Douglass: Megalapozott hit című könyvéből) |
MIÉRT HALLGAT ISTEN?
Borzasztó dolgok történnek a világban.
Sok ember van, aki most elmondhatná történetét, és a végén megkérdezhetné: „És Isten?” „Hol volt akkor Isten?” „Miért hallgat Isten?”
Nincs Isten? Ez iszonyú volna! Amikor emberek magyarázzák nekem, hogy ők nem hisznek Istenben, azt válaszolom: „Hiszen ti nem is sejtitek, mit mondtok ki ezzel! Fölöttünk nincs senki! Magunkra vagyunk hagyatva. Együtt egymás közt!”
„Miért hallgat Isten?”Gondoljuk el, hogy a bíróságon vagyunk. A vádlottak padján ül Isten. Ekkor mi azt mondjuk: „Vádlott Isten, hogyan engedheted meg mindezt? Miért hallgatsz?”
Szeretném nektek a legérthetőbben megmondani, hogy olyan Isten, aki bennünket a bírói székbe enged ülni, saját maga pedig a vádlottak padjára ül, - nem létezik! Az az Isten, aki elé így lépsz, aki előtt így kinyithatod a szádat, akit így kérdőre vonhatsz, hogy mint bíró állhatsz előtte és ő a te vádlottad – ez csak a te képzeletedben él. El ezzel az ostoba Istennel, akit a mi időn alkotott magának. Akit vádolunk, félretolunk vagy visszahozunk, mikor hogyan van rá szükségünk. Ez az Isten nem létezik! De akarok valamit mondani neked! Létezik egy másik, valódi Isten! Ő elé úgy lépsz majd egyszer, mint vádlott, akkor nem is nyithatod ki a szádat, mert Ő fog téged kérdezni: Miért nem tiszteltél engem? Miért nem kiáltottál hozzám? Miért éltél tisztátalanságban? Miért hazudtál? Miért gyűlöltél? Miért…” – Így fog téged kérdezni!
Megtartottad Isten parancsolatait? Hogy képzeled ezt? Isten komolyan veszi parancsolatait! Mi vagyunk a vádlottak, és nem Isten!
Isten hallgatása a legszörnyűbb ítélet rajtunk!
Meg vagyok győződve róla, hogy van pokol. De bizonyára nem olyan, mint amilyennek sok kép mutatja, hogy az ördög megsüti a lelkeket, és hasonló ostobaságok. Én úgy hiszem, az a pokol, amikor Istennek már nincs mondanivalója az emberekhez. Akkor hívhatod Őt, imádkozhatsz, kiálthatsz – és Ő nem szól többé! Dosztojevszkij mondta egyszer: „A pokol az a hely, ahova Isten nem néz többé” – ahol végleg megszabadulunk tőle, ahol igazán elhagy minket. Igen, Isten hallgatása ítélet! És ezzel, hogy Isten hallgat, már itt elkezdődik a pokol.
A Bibliában azt mondja Isten: „Hívtalak benneteket – és nem válaszoltatok.” Miért hallgatsz ember, amikor Isten hív?
A nagy távolság akadályoz a hallásban. Amikor úgy érezzük, hogy Isten hallgat, akkor lehet, hogy túlságosan távol vagyunk Tőle!
Ha úgy érzitek, hogy Isten hallgat, akkor meg kell hallgatnotok Isten utolsó szavát! „Régen sokszor és sokféleképpen szólván Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk”. Tudjátok kicsoda Isten Fia? Ez Jézus!
Ez a Jézus – így nevezik Őt – Isten emberré lett szava, Igéje: „Az Ige testté lett, itt élt közöttünk.” Értitek? Ha szólunk egy szót, akkor az már el is múlt, mint egy lehelet. Isten egy szót testté formált – Jézusban. Jézus az Isten utolsó szava! Ismeritek azt a kifejezést, hogy ez az utolsó szavam?
Jézus Isten utolsó szava: Ha nem fogadjátok be Őt, akkor Istennek nincs több mondanivalója számotokra! Értitek? Ha az emberek panaszkodnak: „Isten nem szól! Miért hallgat Isten!” – akkor azt felelem: „Nincs már Istennek semmi mondanivalója számotokra, ha az Ő utolsó szavát nem akarjátok elfogadni!”
Be kell fogadnotok Jézust! Befogadhatjátok Őt! Más megoldás nincs!
(Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk című könyve alapján) |
MIÉRT ÉLEK?
Egyik nap felhívott egy iparmágnás rendkívül izgatott hangon:
„Lelkész úr, jöjjön!”
Odaszáguldok.
„A fiam agyonlőtte magát!”
Ismertem a fiút. Egyetemi hallgató volt. Mindene megvolt, amit csak kívánt. Egészséges volt, szép, fiatal és gazdag. Már régóta saját kocsiján járt. Nem is bonyolódott semmiféle lehetetlen helyzetbe. Ez a fiatal férfi golyót lőtt a szájába! Egy hátrahagyott levélben csak ennyit írt: „Nem látom be, mi értelme lenne tovább élnem. Ezért véget vetek értelmetlen életemnek.”
Megrázó!
Félelmetesen fontos, hogy megtaláljuk életünk értelmét, azért, mert csak egy életünk van! Ha azt eljátszottuk, akkor örökre eljátszottuk.
Az embert az teszi emberré, hogy megkérdezi: Minek vagyok itt? Miért vagyok ember? Miért élek?
Erre a kérdésre rengeteg felületes és elhamarkodott válasz létezik (gyártunk), amivel a tulajdonképpeni kérdés nem nyer feleletet, csak háttérbe szorul!
Megrendítő hogyan él napjainkban még a művelt ember is, anélkül, hogy fogalma lenne róla, miért is él ezen a világon. Egyetemi hallgatók mondták: „Az életnek semmi mélyebb értelme nincs. Puszta véletlen, hogy megszülettem, semmi célom nincs. Ezért csak egyet tehetünk: élvezzük az életet, ahogy csak telik tőlünk.” Talán ez a legnagyobb kísértés, ami az emberre támadhat, ha erre gondol: „Értelmetlen az életem. Ha szüleim nem házasodtak volna meg, én meg sem születtem volna. Puszta véletlen, hogy itt vagyok. Alapjában véve teljesen értelmetlen az életem.” Akinek nehéz élete van, ilyenkor közel van az öngyilkossághoz.
Ez a mi időnk megrázó vallomása! Nem látjuk már az élet értelmét!
A Bibliának egyik Igéje át- meg átjárja az embert: „Elvégzett dolog, hogy az emberek meghaljanak, azután az ítélet.” Ezt az Igét ismerve komolyan meg kell, hogy kérdezze az ember: „Miért élek?”
Csak egyvalaki tudja megadni a válasz: Az, aki bennünket életre hívott, aki teremtett – Isten!
Egyik nap bemegyek egy lakásba, ahol egy ügyes fiú drótokkal, lámpácskákkal barkácsol valamit. Megkérdezem: „Ember, mit építesz? Valami pokolgépet? Mi lesz ebből?” Megmagyarázza, de be kell ismernem, nem értettem meg, csak arra gondoltam: „Senki más nem tudja, mi lesz ebből, csak az, aki csinálja, ő tudja megmondani, mi lesz belőle és hogy miért csinálja.”
Ha eddig nem olvastam volna a Bibliát, akkor ez a kérdés vinne a Bibliához! Én nem bírnám ki tovább, ha nem tudnám miért vagyok ezen az átkozott világon.
Meg akarom mondani nektek a Biblia válaszát egy mondatban: Isten azért teremtett bennünket, hogy az Ő gyermekei legyünk! Ahogy egy apa szívesen látja meg önmagát a fiában, Isten az embert „a maga képére” teremtette. Isten azt akarja, hogy gyermekei legyünk, akik vele beszélnek – akikkel Ő beszélhet, akik szeretik – és akiket Ő szeret. Imádkozol te egyáltalán? Milyen keserű egy apának, ha a fia évekig nem szól hozzá! Aki nem imádkozik, nem beszél Mennyei Atyjával! Látjátok: Isten szeretné, hogy gyermekei legyünk, akik beszélnek Vele, akiket szeret, - és akik Őt szeretik. Ezért vagyunk a világon! Nem egyházról, dogmákról, vallásról és egyebekről beszélek, hanem az élő Istenről. Ő azért teremtett titeket is, hogy a gyermekeivé legyetek! Azzá lettetek már?
(Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk című könyve alapján) |
A TÖBBIEK AZ IDEGEIMRE MENNEK!
Hogy a többiek az idegeinkre mennek, ez normális. Biztos van valaki, aki neked is az idegeidre megy. Kölcsönösen az idegeire tudunk menni egymásnak. A világ tele van az egymás idegeire menés titkos sistergésével. Ez jelzi, hogy az emberiség szervezete beteg.
A világ tökéletes volt, amikor Isten megteremtette. Ádám nem ment Éva idegeire és Éva sem Ádáméra. Akkor teljes harmónia volt, még az élő Isten sem ment az emberek idegeire, és az emberek sem az övére. Akkor minden egybetartozott: Isten és az ember, és az emberek is egymással. Nem voltak szakadások. DE! Az ember kísértésbe kerül. Vesz a tiltott gyümölcsből. Abban a pillanatban, amikor az emberiség kezdetén a bűnbeesés megtörtént, minden széttört.
Isten és az ember elszakad egymástól. Isten kiűzi az embert a paradicsomból, és kérubot állít a kapu elé. Azóta elváltunk Istentől: Isten idegeire megyünk, és Ő a mi idegeinkre megy.
Isten és miközöttünk szörnyű szakadék van.
Ugyanabban a pillanatban az emberek is széthullottak. Már Ádám és Éva gyermekeinél meglátszik ez. Ekkor kezdődik el, hogy az emberek egymás idegeire mennek.
Egyszer egy összejövetelen 150 fiatalt kértem meg, hogy álljanak fel azok, akiknél nincs veszekedés otthon. Hárman vagy négyen álltak fel. „Ejnye – mondtam - a többieknél mind van?” – „Igen”. Aztán megkérdeztem azokat, akiknél nincs veszekedés, miért nincs? „Mi egyedül lakunk” – mondták.
Ez a helyzet.
VISZONT!
Ebbe a világba, melyben egymás idegeire megyünk és egymást bosszantjuk, belenyúl az élő Isten az ő felfoghatatlan irgalmasságában! Ez az egész világ Isten szeme előtt van – és Isten beleavatkozik.
Ő csodálatosan nyúl a világhoz. Ez a Biblia lélegzetelállító üzenete. Lerontja a falat, mely közte és köztünk áll, és eljön hozzánk Fiában, Jézusban! Történhet ennél nagyobb esemény, mint hogy Isten lerontja a köztünk álló válaszfalat, és nekünk adja Fiát, a mi Istenről való elszakadásunk, egymás idegeire-menésünk és vitatkozásaink közepette? Ha az Isten Fia, az Úr Jézus jön, akkor megváltozik az egész helyzet.
Jézus békességet szerez Istennel és embertársainkkal!
Jézus, Isten beavatkozása ebbe az elveszett és elátkozott világba. Ő nem szakadt el Istentől. Neki egyetlen ember sem ment az idegeire. Neki még Júdás sem ment az idegeire, aki elárulta Őt. Ha engem valaki elárul, az az idegeimre megy. Jézus mindvégig szerette Júdást! Tekints egyszer így Jézusra: Ő az a férfi, akinek senki sem ment az idegeire!
A keresztre feszített Jézus, szúró töviskoronával a fején. Őt szeretném bemutatni! Meghalt érted is, hogy kihozzon bennünket abból a nyomorúságból, hogy mások idegeire megyünk, saját magunknak is az idegeire megyünk, és mások az idegeinkre mennek, és szeretne Istennel megbékíteni minket. Ha azt akarod, hogy minden akadály eltűnjön, ami Isten és közted van, akkor gyere Jézus keresztjéhez. Jézus az, aki érted meghalt és feltámadott. Ő Isten békeajánlata. Dobd el minden kételkedésed és vesd magad ennek a Jézusnak a karjaiba. Dobd oda minden bűnödet lábai elé, és mondd: „A Tied akarok lenni!”
(Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk című könyve alapján)
|
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés